Én is voltam filis!

Szóval életem egyik legmeghatározóbb része volt, amikor éveken keresztül részecskéje voltam a Gyermekfilharmóniának. Mai napig büszkeséggel tölt el, ha látom őket fellépni valahol, persze a legszebb élőben részt venni a koncerteken és szerencsére minden évben sikerül elkapnom egy nyári vagy egy karácsonyi hangversenyt. Ma sok videót néztem róluk, a mi időnkben (15-17 éve .... jajjjj de rég volt!!!) nem voltak ilyen lehetőségek, kevés felvétel készült akkoriban, de az a jó az egészben, hogy a mai csapat videóit nézve, most is ugyanolyan lelkesen és bizsergő érzésekkel tudom énekelni a dalokat, mint régen! Jó volt részese lenni a Nagy Családnak, oldalakon keresztül írhatnék az élményekről, de a legfontosabb a hála Haáz tanár úrnak a sok népdalért, a jókedvű kórus próbákért és nem utolsó sorban azért, hogy megszerettette velem a hagyományainkat, mert azóta sem tudok és persze nem is akarok elszakadni tőlük :-)
Egy kis ízelítő:

Wass Albert: Karácsony igaz története (részlet)

"SZERESD FELEBARÁTODAT S MÉG AKI ÁTKOZ, AZT IS ÁLDJAD!"
Csak kicsike fénysugár ez. Alig elegendő, hogy az emberiséget előbbre mozdítsa kétezer éven át, bár nehány hüvelyknyit. Isten valódi üzenete eltemetődött sötét és bonyolult elméletek, üres formaságok alá, az álműveltség kitaposott útja alá. És bár az üzenet igen egyszerű, talán legtöbbünknek túlságosan is könnyen érthető,mivel elménket hozzászoktattuk, hogy csak bonyolult feladatokkal foglalkozzon, az üzenetet általában a gyermekek értik meg, amíg csak gyermekek maradnak. Mint ahogy, lelkük mélyén, gyermekek voltak a pásztorok is. Isten világa csodálatos, és csodálatos az ember is. Ez minden, amiről az üzenet szól.
Vedd le a színezett szemüveget, azt a hamis szemüveget, melyet az úgynevezett műveltség rakott a szemed elé. A félelmek, kétségek, téves hiedelmek, tanok és szokások színezte szemüveget. Vedd csak le, és mindjárt eléd tárul a világ, ahogy azt Isten megteremtette. Amilyen az valójában.Hányd le öntudatodról az ember-képzelte tudás ábrándját, a betegségek találmányát, a szenvedés és gyűlölködés csinálmányát. Isten soha nem teremtett ilyeneket. Ezek csak az ember magaalkotta világában fordulnak elő, ami nem az igazi világ. Ez csak a színezett szemüveg világa. Ám a karácsonyi üzenet legnagyobb titka ezeknél mélyebben rejtezik. A lét alapvető törvényében. A szeretet törvényében. Mint ahogy a természet világában minden, amit látunk vagy tapintunk nem egyéb, mint a ható erő különféle formája, azonképpen a lélek világában az egyetlen létező elem a szeretet. A világot szeretet hozta létre, szeretettel és a szeretet kedvéért. Így hát a szeretet az egyetlen indíték, az egyedüli erő, ami képes előbbre vinni a világot. Mondhatnánk, a szeretet hiánya olyan, mintha fény nélkül járnánk a köd homályában, melyben elvész az ösvény, mely démoni árnyakat sejtet és ami a semmibe visz. Ha van okunk, hogy a karácsonyfa gyertyáit meggyújtsuk, az csak az lehet, hogy emlékeztessük magunkat a szeretet fontosságára az emberi létben. A szeretetre, ami ragyogó fényként munkál a bennünket körülvevő sötétben, ahol ez a mi világunk telve van az ember kitalálta rémek ijesztő árnyaival, melyek a gyűlölködés és a szenvedés egyazon tengelye körül forognak. Ezek a karácsonyi fények kell emlékeztessenek bennünket, legalább egyszer az évben, hogy nincs más kiút ebből a végzetes örvényből, mint a szeretet. Ez a család, kedveseim, kicsi homokszem csak a világban. De ha ti fel tudjátok fogni a karácsonyi örömhír valódi jelentését, és annak tanítását a magatok kis bűvkörében mind elkezditek működtetni, úgy ez a kicsi homokszem ragyogni fog, mint gyertya a sötétben, és segít majd másokat, hogy ők is megleljék a maguk útját.
A világ szép és jó. Csillagok, virágok, fák, kék egek és esős éjszakák, a mosoly embertársunk arcán, a gondolat, mi örömöt és boldogságot fogan — mindez így együtt a világ. Mikor az útját járjátok, emlékezzetek rá: nincs semmi egyéb körülöttetek, mint Isten, meg amit belőle visszatükröztök. Ha olykor-olykor úgy érzitek, hogy sötét árnyak vesznek körül, jusson eszetekbe, hogy csak a magatok árnyékát látjátok, és a sötétség abban nem egyéb, mint a fény hiánya. Munkálkodjatok ezeken a magatokban rejlő sötét foltokon, és akkor megszabadultok a gonoszság, a betegség, a szomorúság árnyától, és minden egyébtől, ami megrémíthet. Legyen menedéktek a szeretet, és jobb lesz a világ, amelyben éltek.
(1969, angol nyelven íródott, fordította Simó József)

Mihai Eminescu: Luceafarul - Az Estcsillag (részlet, Kiss Jenő fordítása)

A fost odata ca-n povesti,
A fost ca niciodata,
Din rude mari imparatesti,
O prea frumoasa fata.

Si era una la parinti
Si mindra-n toate cele,
Cum e Fecioara intre sfinti
Si luna intre stele.

Din umbra falnicelor bolti
Ea pasul si-l indreapta
Linga fereastra, unde-n colt
Luceafarul asteapta.


Volt, mint mesékben lehetett,
Volt egyszer rég egy drága,
Királyi vérből született
Szépséges-szép leányka.

Apja egyetlen lánya volt,
S tündöklött tiszta fényben,
Mint szentek közt a Szűz, - s a hold
A csillagok körében.

Kilép az íves bolt alól,
Ha sűrű már homálya,
S az ablak közbe áll, ahol
Az est csillagja várja.

(...)

- "Dar cum ai vrea sa ma cobor?
Au nu-ntelegi tu oare,
Cum ca eu sunt nemuritor,
Si tu esti muritoare?"

- "Nu caut vorbe pe ales,
Nici stiu cum as incepe -
Desi vorbesti pe inteles,
Eu nu te pot pricepe;

Dar daca vrei cu crezamint
Sa te-ndragesc pe tine,
Tu te coboara pe pamint,
Fii muritor ca mine."

- "Tu-mi ceri chiar nemurirea mea
In schimb pe-o sarutare,
Dar voi sa stii asemenea
Cit te iubesc de tare;

Da, ma voi naste din pacat,
Primind o alta lege;
Cu vecinicia sunt legat,
Ci voi sa ma dezlege."


- "Azt várnád, én jöjjek le, én?
Ilyent szív hogy remélhet?
Hisz te halandó vagy, szegény,
S én halhatatlan élet!"

- "Az ékes szót nem ismerem,
Nehéz úgy szólni nekem -
Bár érthetőn beszélsz velem,
Hogy mit mondasz, nem értem.

De hogyha azt kéred: szivem
Hűen szeressen szintén,
Úgy szállj a földre, bármilyen,
És légy halandó, mint én."

- "A halhatatlan életem
Egy csókért elcseréljem?
Hát lásd, mi vagy te énnekem,
Mint izzik szenvedélyem:

Bünösként újra támadok,
Más törvény lesz a gondom;
Örök lét rabláncán vagyok,
De béklyóit megoldom."

(...)

- "Daca nu stii, ti-as arata
Din bob in bob amorul,
Ci numai nu te minia,
Ci stai cu binisorul

Cum vinatoru-ntinde-n cring
La pasarele latul,
Cind ti-oi intinde bratul sting
Sa ma cuprinzi cu bratul;

Si ochii tai nemiscatori
Sub ochii mei ramiie...
De te inalt de subsuori
Te-nalta din calciie;

Cind fata mea se pleaca-n jos,
In sus ramii cu fata,
Sa ne privim nesatios
Si dulce toata viata;

Si ca sa-ti fie pe deplin
Iubirea cunoscuta,
Cind sarutindu-te ma-nclin,
Tu iarasi ma saruta."


- "Ha nem tudod, leírhatom
Apróra a szerelmet,
Csak meg ne sértődj, angyalom,
Csak őrizd meg türelmed.

Miként a madarász teszen,
Ha hurkot vet ki lopva,
Mikor kinyújtom bal kezem,
Fogj át, simulj karomba,

És így merülj szememben el,
Ne pillogj zavarodban...
S ha két kezem hozzám emel,
Állj lábujjhegyre nyomban;

Mikor rád hajtom arcomat,
Légy arccal felfelé te,
Hadd nézzük egymást ily sokat,
Emésztő tűzben égve;

S hogy tisztában légy teljesen
Minden szerelmi jókkal,
Ha megcsókollak kedvesen,
Te válaszolj rá csókkal."

(...)

- "De greul negrei vecinicii,
Parinte, ma dezleaga
Si laudat pe veci sa fii
Pe-a lumii scara-ntreaga;

O, cere-mi, Doamne, orice pret,
Dar da-mi o alta soarte,
Caci tu izvor esti de vieti
Si datator de moarte;

Reia-mi al nemuririi nimb
Si focul din privire,
Si pentru toate da-mi in schimb
O ora de iubire...

Din chaos, Doamne,-am aparut
Si m-as intoarce-n chaos...
Si din repaos m-am nascut,
Mi-e sete de repaos."

- "Hyperion, ce din genuni
Rasai c-o-ntreaga lume,
Nu cere semne si minuni
Care n-au chip si nume;

Tu vrei un om sa te socoti,
Cu ei sa te asameni?
Dar, piara oamenii cu toti,
S-ar naste iarasi oameni.

Ei numai doar dureaza-n vint
Deserte idealuri -
Cind valuri afla un mormint,
Rasar in urma valuri;

Ei doar au stele cu noroc
Si prigoniri de soarte,
Noi nu avem nici timp, nici loc,
Si nu cunoastem moarte.

Din sinul vecinicului ieri
Traieste azi ce moare,
Un soare de s-ar stinge-n cer
S-aprinde iarasi soare;

Parind pe veci a rasari,
Din urma moartea-l paste,
Caci toti se nasc spre a muri
Si mor spre a se naste.

(...)

Si pentru cine vrei sa mori?
Intoarce-te, te-ndreapta
Spre-acel pamint ratacitor
Si vezi ce te asteapta."


- "Atyám, oldozz fel engemet,
Nyomaszt a zord öröklét,
S én áldom érte szent neved,
És tisztellek fölöttébb.

Ó, bármit kérj, Uram, csak adj
Nekem más, földi sorsot,
Hisz lét s halál forrása vagy,
Hisz mindkettőt te osztod.

Vedd vissza örök életem,
Szemem tüzét is elvedd,
S cserébe értük adj nekem
Egy órányi szerelmet...

Uram, a Káosz szült, a jó,
Hadd éljek újra benne...
A csend hozott világra - ó,
Úgy szomjazom a csendre."

- "Hyperion, kit szült a mély,
Mint új külön világot,
Te képtelen csodát ne kérj,
Oly jelt, mit ki se látott;

Ember szeretnél lenni te?
Hozzá hasonló árva?
Hisz elpusztul mindegyike,
És más lép majd nyomába.

Csak légvár az, mit raknak ők
Hiú eszményeikből -
Ha egyik hullám sírba dőlt,
Más hullám tör megint föl.

S míg egyikük jó sorsot ér,
A másiké kegyetlen -
Számunkra nincs idő, se tér,
S a halál ismeretlen.

Az örök tegnap méhe szül
Új mát, meghalni újra,
Ha messze fönt egy nap kihül,
Már új támad kigyúlva,

Létük örök - mind úgy veszik,
De jó a zord, üres vég;
Minden meghalni születik,
S meghal, hogy megszülessék.

(...)

S kiért halnál meg, mondd, kiért?
Térj vissza; ha sugárod
Megint a bolygó földre ért,
Majd meglátod mi vár ott."

(...)

- Ce-ti pasa tie, chip de lut,
Dac-oi fi eu sau altul?

Traind in cercul vostru strimt
Norocul va petrece,
Ci eu in lumea mea ma simt
Nemuritor si rece.


- Agyag-báb, mit bánod: ki vár,
Hogy én vagy más becéz-e!

A földi élet szűk terén,
Üdv, mámor állhatatlan.
Az én köröm tág, s benne én:
Hideg és halhatatlan.

Áprily Lajos: Menedék

S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentõ csúccsal intsen,
egyetlenegy kõszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.

Wass Albert: Mese az erdőről (részlet)

Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted egy rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt is az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.
Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdő közé. A fák alatt láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi embernek zárva marad a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderről semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül és jóságosan alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.

Wass Albert: Tizenhárom almafa (részlet)

Tudni kell, hogy mikor az Úristen népek s országok dolgát rendezte volt a földön, Erdélyről ügyesen megfeledkezett. Azóta is szokásban maradt, hogy megfeledkezzenek róla, valahányszor adódik.

Szóval az Úristen éppen elkészült a maga munkájával, s kedvtelve szemlélgette a világot, mikor megszólalt mögötte a legöregebb főangyal. Egy olyan nagybajuszú, időt-töltött főangyal volt ez, olyan törzsőrmesterféle. Azért volt szabad neki megszólalnia.
- Uram - mondotta -, valami még nincsen készen!
- S az mi lenne? - nézett az Úristen csudálkozva legvénebb szolgájára.
Az pedig kivette szájából a csutorás pipát s odabökött vele Erdély felé.
- Ahunn-e! Még nincsen rajta senki!
Az Úr odanézett, s abbiza lakatlan volt egészen. Pedig csudaszép kis országnak ígérkezett, tiszta vétek lett volna pusztába hagyni.
- No, várj csak - mondta s elkezdett kotorni a zsebeiben.
Talált is egy marékravaló magyart még, azokat leszórta a völgyekbe. A másik zsebében valami maradék románokra bukkant, azokkal meg behintette a hegyeket.
- Így, ni - mondotta -, ezzel is megvagyunk. De a vén angyalcseléd csak csóválta a fejét.
- Már pedig ejszen hibádzik még valami.
- Hibádzik? Mi a szemed világa hibádzik? - hökkent meg az Úr.
- Hásze emberek, azok most már vannak, instálom - okoskodott a vén főangyal -, de ki fog ott dolgozni?
- Mi? Hogy ki fog dolgozni? Hát a magyarok a völgyekben s a románok a hegyek között!
De az öreg csak csóválta a fejét.
- A magyarok? Azok uraskodni fognak. A románok? Azok hanyatt hevernek s bámulják leptiben a felhőket. Ami ráérő idejük pedig az uraskodásból s a felhőbámulásból marad, azt eltöltik azzal, hogy kergetik egymást. Valakinek dolgozni is kell! Erre az Úristen nagy bosszúsan benyúlt a lájbizsebébe, s kirángatta onnan a szászt.
- Na - lökte oda bosszúsan a magyarok s a románok közé -, itt van, ni. Ez majd dolgozik helyettük is! De a vén okvetetlenkedő újra csak megvakarta a fejét.
- Hásze jó, jó. Ez megvolna. De valami azért még mindég hibádzik!
- Mi a keserűség hibádzhatik most már? - mérgelődött meg az Úr ekkora konokságon.
- Hásze idenézz, Uram - bökdöste pipáját az öreg főangyal Erdély felé -, a magyar uraskodik és veszekszik a románnal. A román bámulja a felhőket és veszekszik a magyarral. Na ugye? A szász, az dolgozik, ez igaz s a veszekedésben mindég amellé áll, amelyik éppen erősebb. Na de kinek lesz haszna belőle? A szász, az fösvény, Uram, annak szőrös a lelke! Köll még valaki, akinek esze is legyen, meg szíve is s a munkához is értsen valamicskét, mert különben elviszi az ördög az egészet!
Erre már az Úristen sem mondhatott egyebet, minthogy ez éppen így igaz, s mivel pedig a zsebeiben már nem volt semmi, amit elővehetett volna, hát megteremtette a székelyt.

Petőfi Sándor: Jövendőlés

"Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent."

'Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.' -

És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek, súgarából
Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:

'Halál, ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég... vagy álmunk is hazud?...'

"Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak.
Anyám, soká, örökkön él."

(Kecskemét, 1843. március 5-e előtt)

Petőfi Sándor: A Tisza

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója." 

 

Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

(Pest, 1847. február)

Bódás János: Ki van jelölve a helyed

Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. – Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh'se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.

Kányádi Sándor: A kökösi hídon

Lassított a vonat a kökösi hídon.
Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,
poros köpönyegét félvállra hajítva
föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.

(A kökösi hid, hátterében a Farkasvágó berkei és a déli Kárpátok lánczolatával. Rajz. Greguss Ján.)

Lenn a Feketeügy feketén csillogott,
békességes esti harangszót ringatott.
Szívem köré apró, színes tüzek gyúltak:
kerestem a parton, kerestem a múltat.

Bécsuktam a szemem, hátha úgy meglátnám
Gábor Áron mestert szürke paripáján.
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
s dörögtek a hídfőn a székely harangok.
(1955)